Részletek a Földtől az Ég felé című könyvből

“A lányom egyetemi tanulmányok előtt áll. Elmesélte, hogy néhány ismerőse a későbbi anyagi jólét reményében választotta ki továbbtanulási lehetőségeit. Ha egy egyetemi szak „nem jól fizető” állást takar, lemond róla a diák, még akkor is, ha érez valamennyi szimpátiát egy adott szakágazat iránt. Előfordult olyan évfolyamtárs is, akinek fogalma sem volt arról, mivel foglalkozna szívesen, viszont szülei szerint ma mindenképp elvárás a diploma, ezért oda jelentkezett, ahová pontszámai alapján megerőltetés nélkül fölveszik. Azonnal kirajzolódik a mai hivatásválasztás két problémája: az egyik a téves nézetekre alapuló önmotiváció, a másik pedig a megfelelés problémája. Amennyiben valaki mindössze pénzért szeretne szakmát gyakorolni, azzal munkát végezhet, de hivatásának nehezen fogja azt elfogadni, illetve ha szülői nyomás és elvárások miatt jár egyetemre, könnyen céltalanná és boldogtalanná válhat.

Óriási a felelősségünk abban, hogy hagyjuk-e gyermekeinket kibontakozni a számára kiteljesedést hozó életpálya felé. Már kiskorban ösztönösen megmutatkozik, hogy milyen hivatást tudna elfogadni, amit nagyon sok esetben a felnőttek tudtára ad. Olykor ez az információ szimbolikus formában érkezik, amit föl kellene ismernünk. Ha egy kisfiú azt mondja, ő tűzoltó akar lenni, akkor olyan hivatást tükröz a tudatalattija, amely által a múlandósággal és az anyag halálával találkozik. Ilyen lehet a patológus is. Amennyiben a kalauz szakmára érez vágyat, akkor az ellenőrzés és a rendszerben tartás okoz számára örömöt. Ilyen lehet a nevelő vagy a felügyelőtiszt is. Ha autóversenyző szeretne lenni, a vezető beosztás hozhat kiteljesedést. Ha egy kislány azt vallja, hogy művésznőként szeretne boldoggá válni, ez analogikus formában megegyezik az ezoterikus szakember vagy a gyógyszerésznő szimbólumával is. 4 évesen még úgy véli, hogy táncművész lesz, majd 14 évesen a gyógyszerészethez szükséges kémia fogja érdekelni, hacsak nem kerül mindez elfojtásra. A vágyakat hamar elnyomhatják a szülők, a tanítók vagy a gyermekhez közel állók, így billentve ki őt ösztönös megnyilvánulásaiból. A csemete érzelmileg közelít, szereti a családtagjait, ad a véleményükre, ezért ők erősebben hatnak rá, mint a társadalom. Amennyiben bizalmat kap szüleitől, irányukból az alábbihoz hasonló állításokat hallhat: „tanuld azt, amihez igazán kedved van, támogatlak ebben, hiszen legfontosabb a boldogságod”. Ilyen módon ösztönösen ki fogja tudni jelölni a céljait és az ahhoz vezető utakat. Ha a szülő tagadó véleménnyel van, mondván: „fiam, tűzoltóként nem lehet megélni, legyen belőled inkább marketinges”, a gyermekből azonnal el fog tűnni az ösztönösség és tizennégy illetve tizennyolc évesen megfelelési kényszerrel indul a pályaválasztás felé. Amennyiben „szerencséje van” és kitart ösztönei mellett, még lehet belőle boldog tűzoltó. Ha azonban erősebb lesz a szülők és a társadalom nyomása, boldogtalan marketingesként élheti életét.

Hagyjuk kibontakozni gyermekeinket, hogy az legyen fontos a számára, amiben tudatalattija vezeti. Ha azt tanulja meg, hogy mindössze az anyagi jólét a cél, mindent ennek fog alárendelni, aminek eredménye az lesz, hogy a szülő vagy a tanító „elvesz” tőle egy lehetőséget sorsfeladata megélésére, amely boldogságának legfőbb kulcsa. Mindenképp saját gondolkodásunkat szükséges átalakítanunk ahhoz, hogy a felnövekvő nemzedéknek valóban segítséget nyújtsunk. A hivatást a célok megélésére szükséges választanunk, mert az analóg lesz sorfeladatunkkal. Ehhez ismét szükséges a feladat elfogadása és az abba vetett hit. Az asztrológia tökéletes eszköz arra, hogy megmutassa a vállalt karmát és annak számtalan megoldását. Arra azonban nem ad lehetőséget, hogy kikerüljük azt, amivel találkoznunk kell.”

Íme egy másik részlet: 

“A születésünk előtt önként vállalt karma megéléséhez mi választjuk meg az útvonalat is, melyen az életeseményeinket létrehozzuk. Az akaratunk teljesen szabad, ránk van bízva, hogy egy „útelágazáshoz érve” melyik lehetőség mellett tesszük le voksunkat. Ehhez mérten sem a sorsfeladat, sem pedig annak megélése nem lehet ellenünk, csak értünk. Ennek ellenére egónk olykor küzdhet ez ellen és nem akarjuk azt megvalósítani. Talán azt gondoljuk, sorsunkat könnyebben is meg lehetne élni. Ebből is adódhat, hogy néhányszor megbánjuk döntéseinket, mert utólag azt gondoljuk, másként is határozhattunk volna. Ezzel önmagunknak ártunk, mert nem lenne szabad minősítenünk azt, amit egykor jónak tartottunk. Föl kell ismernünk, hogy egónk abban a helyzetben csak abba az irányba tudott döntést hozni. A jelenben természetesen már tehetjük más alapokra döntéseinket.

Marcsit tizennégy éve gyötri a lelkiismeret furdalás, mert akkor külföldre engedte lányát. Sőt, ő motiválta arra, hogy tőle elszakadva tanuljon meg felelősséget vállalni önmagáért, amelyre tökéletes eszköz a külföldi tanulmány és a félállás. Gyermeke azonban olyan utat választott, melyet ő és környezete nem tud elfogadni. Nem tud rá hatni, pedig minden beszélgetésüknél évek óta próbálja haza hívni illetve élethelyzet változtatásra bírni. Marcsi belebetegedett egykori döntésébe. Magát hibáztatja, viszont az akkori tudata jónak tartotta gyermeke külföldre költözését. Meg kell tanulni tovább lépnie, amely csak úgy lehetséges, ha elfogadja, az életében semmi sem történik véletlenül, mert mindennek oka és jelentősége van. Abban nem volt és nem is lesz döntési köre, hogy az akkor már felnőtt lánya miként választotta meg életmódját. Egykori döntéseit ennek tudatában már nem szabad minősíteni, mert leginkább saját sorsát veszélyezteti vele. Ha lányára tudna hatni, akkor az eltelt évek alatt már változott volna az élethelyzete.

Bizalommal kell lennünk önmagunk és mások felé is. Ezt akkor érhetjük el, ha elfogadjuk, hogy a jelenlegi életút a legtökéletesebb a számunkra, mert korábbi döntéseink révén ezt a jelent hoztuk létre. Ezért el kell fogadnunk önmagunkat és nem szabad a másoknak való megfelelésben élni, mert az által csak „kreált” lenyomatok leszünk.  Amikor nem bízunk önmagunkban, folyamatosan kifelé figyelünk, a visszajelzéseket várva. A külvilágból azonban akkor jönnek valódi visszajelzések, ha nem mi akarjuk azt kikényszeríteni, azaz nem akarunk ezzel megfeleltetni másokat.

„A bizalom csak akkor valódi, ha a csalódásokat is elfogadjuk.” (Takács Tibor)

Egy barát a minap boldogan mesélte, hogy édesanyjával kapcsolatban milyen kellemes meglepetésben volt része. Beszélgettek, majd anyukája úgy zárta le mondandóját, hogy elköszönésképp a következőt mondta: „Szeretlek fiam!”. Nem emlékszik, hogy valaha hallotta volna ezt ekként Tőle, mert többnyire csak válaszként kapta meg az „én is téged” kifejezést. Olyannyira meglepte őt édesanyja érzelmi megnyilatkozása, hogy napokig szárnyalt, sugárzott arcán a boldogság. Rendkívül motivált lett, mert azonnal megjelent benne a felelősségtudat és a teremtés öröme, amely az utóbbi időben elveszni látszott.

Édesanyja szereti amióta életet adott neki, hiszen tetteivel folyamatosan mutatja. Ezt a fia is tudja. Viszont egész eddigi életében arra várt, hogy ezt hallja is az anyukájától. A férfi negyven éves! Ez idáig elvárta, hogy visszajelzésként megkapja a fenti szavakat. Az elmúlt időszakban vélhetően sikerült elengednie évtizedekig tartó elvárásait, ezért kapta meg most az őszinte érzelmi megnyilvánulást. Hibáztassuk az anyát azért, mert nem mondta fiának, hogy szeretlek? Nem. Egyszerűen csak nem akart megfelelésből kimondani valamit. Ha szeretteink irányába mutató feltételeinket elengedjük, képessé válunk önmagunk felvállalására és a tökéletesség állapotának átélésére.”

Amennyiben szeretnéd a könyvet tovább olvasni, megrendelőlapot és további információkat itt találsz!

[fblike]