Jelenleg a Halak havában (02. 19. – 03. 20.) járunk, amely a zodiákus utolsó jegye, ennél fogva a lélek előre haladásának utolsó állomása. A Halak Napú ember kiteljesedésének alapvető kérdése, hogy miként tud “eggyé válni”? Az azonosulás meg fog történni, és a fény vagy a sötét lesz az, amelyben ez létre jöhet, hiszen az árnyék csak akkor szűnik meg, hogyha az a fénnyel vagy a sötéttel eggyé válik. Minden az Egység felé halad, a Halak Napú ember pedig középen van. Ő dönt arról, hogy merre indul, a fény vagy a sötét irányába.
Akkor lehet igazán boldog, ha önmagát a teljesség állapotába tudja helyezni. Ehhez viszont rá kell jönnie arra, hogy tulajdonképpen csak elfogadni kell dolgokat, mert ha így tesz, mindent megkap. Mindent, amire szüksége van az egyéni sorsa tekintetében. Egyedül viszont semmi sem megy. Mindannyian egymásért születtünk, csak ilyen módon tudunk kiteljesedni. A Halak Napú ember mindezt az ego elengedésével és az egység élmény megtapasztalásával érheti el. Ezért oda kell fordulnia a mellette élőkhöz és már meg is találta boldogsága kulcsát. Ha a társát boldoggá teszi, önmaga válik boldoggá. Ehhez viszont le kell mondani az önérvényesítésről és rábízni magát a másik emberre. Ez gyakran tűnik áldozatvállalásnak, de amint felismeri a másik emberben, hogy érte van, és a társa kiegészíti őt, ez máris megváltozik. A nehézséget valójában az ego jelenti, hiszen fél elengedni magát, pedig akkor is előre jut, ha ezt nem saját erőből teszi.
Mindannyian keressük az egységet, a Halak szimbólumkörét meg kell élnünk valamilyen életterületen. Nyilván mindegyikünknek máshol és másként. A legnagyobb lelki – szellemi felemelkedés az, amikor rájövünk, hogy milyen jelentéktelen az, amit a vágyaink illetve az akaratunk által képviselünk. Amikor tudatosodik, hogy amit eddig gondoltunk a létező világról, az csupán csak illúzió, már jó úton járunk. Rá kell jönnünk, hogy a világ értünk van, és az egység nem más, mint eggyé válni vele. Nincs szükség a félelmekre, azokat el kell engednünk, mert „fél elemmé/fél emberré” tesz. Nem szabad elfelejteni, hogy mi magunk hozzuk létre a saját valóságunkat. Szembe kell ezzel nézni. El kell fogadnunk, amit létre hozunk úgy, ahogyan van, hiszen fizikai szinten nem lehet tökéletességet keresni. Azt csak szellemi szinten lehet. Bármit meg tehetünk, ha azt másokért tesszük, hiszen minden ember és minden cselekvés minket segít ebben. Mindenkiben fel kell ismerni önmagunk részét. Nem szerethetünk, és nem okozhatunk fájdalmat anélkül, hogy ezt magunkkal meg ne tennénk. Tehát, ha önzetlenül képesek vagyunk szeretni másokat, akkor magunkhoz is így állunk. Ha gyűlölünk, magunkkal is ezt tesszük. Gondolataink, minősítéseink, ítélkezéseink, melyeket másokról alkottunk, valójában a saját énünk kivetülései. Minden, amit hárítunk, azt jelenti, hogy hárítjuk önmagunkat és így kényszerűen, a sors akaratából kell szembesülnünk vele.