Te milyen téves kötődésekben élsz?

Te milyen téves kötődésekben élsz?

Csak erős lelkületűeknek ajánlott!

Te milyen téves kötődésekben élsz?

Kisiskolás koromban szüleim háztáji állatokat tartottak, hogy földolgozásuk után a család éléskamráját megtölthessék. Húgommal és öcsémmel a hátsó udvaron időnként tyúkokat, nyulakat és malacokat kergethettünk. Édesapám rendszeresen szervezett disznóvágást, amire a rokonságot segítségül hívta. Azokon a hajnalokon többnyire az állat visítására ébredtem. Befogtam a fülem és magamra húztam a párnámat, csak hogy kevésbé halljam a disznó utolsó pillanatainak halálhörgését.
Takarómba burkolózva – mintha páncél lett volna, hogy magamat is megvédhessem – könnyezve imádkozni kezdtem az állat lelki megnyugvásáért. Fizikálisan is szenvedtem, hasogatott mindenem. Egy – egy csendes estén még hónapokkal később is visszahallottam az állat halálsikolyát. Gyermekként ez félelmetes és borzasztó érzés volt. Következetes nevelésben részesülve egy ilyen haláltusa fültanújaként mégis erőt kellett vennem magamon, hogy kimehessek segíteni a szüleimnek.

Fiatal felnőtt koromra az együttérzés mindennél erősebbé vált bennem. A Sors úgy rendezte, hogy bárhová mentem, többnyire problémás emberekkel futottam össze. Ebből adódóan a fájdalommal, gyötrődéssel való találkozásom szinte a mindennapok részévé vált. Fokozódott saját fizikai fájdalmam, amikor embereket láttam sírni, szenvedni. Akár egy apróbb baleset láttán is tényleges kínokat éltem át. Ha valaki a családban elvágta az ujját, az én ujjam is fájt. Ha arról mesélt a szomszéd néni, hogy elesett, az én térdembe is hasogatott a fájdalom. Minden mások által megélt probléma, borzasztó tehetetlenségérzést hívott elő belőlem. Enyhíteni szerettem volna minden szenvedő ember fájdalmán, de akkor még nem találtam meg rá a megfelelő eszközöket. Néhányszor a végletekig elmentem, mert kizárólag az éppen lelki és/vagy testi fájdalmakat élő emberre tudtam koncentrálni, közben azonban megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról. Önmagamról. Elvesztem mások gyötrelmében, csak az ő problémájuk érdekelt, közben saját énem építésére, az önszeretetre fittyet hánytam. Nem is tudtam, mi lehet az. Ilyen módon hogyan is tudtam volna valódi segítséget nyújtani, hiszen csak az tud igazán másokat támogatni, aki önmagát ismeri és ebben megingathatatlan. Ekkortájt – éppen időben – kezdtem el tanulni az asztrológiát, melynek hitrendszere által a tudatosodás útját járva sikerült ezt föloldanom. Persze nem egyik percről a másikra. Hogyan tettem? Fölismertem, hogy azzal nem segítek, ha mások sorsának megéléseire érzelmi kötődésekkel reagálok. Szenvedhetünk együtt, de ezzel nem javítok a helyzetén, mert ilyen módon nem történik fejlődés, változás. Elfogadtam, hogy van Sors (Isten) és hitem alapja lett, hogy minden ember választott egy egyéni sorsfeladatot, amellyel dolga van. Ehhez az utat neki kell végigjárnia, átélnie, de segítséget, tanácsot kérhet és kaphat. A saját sors azt is jelenti, hogy semmi nem történik velünk véletlenül még a negatív események sem. Rájöttem, hogy az alázat nem a másik ember egója felé kell, hogy irányuljon, hanem a sorsa és ez által Isten felé. Amennyiben elfogadjuk sorsfeladatunkat és meglátjuk benne Istent, megértjük, hogy semmi nem rajtunk kívül álló, mindenhez közünk van, ami velünk történik. Az egónk persze ezt nem mindig gondolja így, ennek ellenére ez minden pillanatban visszaigazolódik.
Embertársunk fájdalmas megélései felé nyújtott együttérzésünkből akkor jöhet létre valódi segítségnyújtás, ha objektíven láthatunk rá a problémájára. Ehhez azonban az szükséges, hogy bizonyos mértékben el tudjunk távolodni a fájdalmas megélésektől. Mert ha ez nem működik, és kizárólag érzelmileg közelítünk, az befolyásolni fogja a megítéléseinket, tanácsainkat, sőt a saját életmódunkat, életminőségünket is. Azonnal hatni fog ránk a problémája, amiből mi magunk is nehezen fogunk tudni fölállni. Bizonyára voltál már Te is olyan helyzetben, amikor egész álló nap csak panaszkodtak neked. Hogyan alakult az a napod? Mennyire befolyásolták hangulatodat és cselekedeteidet a mások által megélt, elpanaszolt helyzetek? Pedig, Te mindössze közvetett módon „élted át” azokat. Amikor valóban segíteni szeretnél valakinek, nem szabad beleragadnod a helyzetébe, mert abból nem születik pozitív megoldás. Viszont, ha valaki panaszkodik neked, azt nem véletlenül teszi, azzal neked dolgod van. Előfordulhat az is, hogy gondjainak egy része nem valós problémát takar, sokkal inkább az ego játéka lesz, hogy figyelj föl rá. Méltatlankodását eszközként használja arra, hogy foglalkozz a lelkével. Mások problémájához való objektív megközelítésedhez szükséged lesz hitre és az élethez nélkülözhetetlen, mindenkire érvényes egyetemes szabályok ismeretére illetve azok elfogadására.
Ha nem tanuljuk meg a problémák elengedését, (legyen az akár a mi megélésünk, akár mások általi) azzal saját későbbi gondjainkat alapozzuk meg. Látásmódunk beszűkül, tévesen ítélünk meg helyzeteket és nem leszünk képesek a továbblépésre. Te kinek a problémáját nem tudod elengedni? Milyen kötődéseket hoztál létre, amin keresztül önmagadnak ártasz? A gond és fájdalom az élet része, mint fénynek az árnyék, a nappalnak az éjszaka. Ezt tudjuk, hogy így van, még ha nehéz is elfogadnunk. De óriási tévedés, ha azt gondolod, kötődnöd kell a problémákhoz, engedve, hogy az határozza meg önvalódat. Tévedés, ha úgy érzed, a másik ember akkor fog téged szeretni, ha együtt szenvedsz és sírsz vele, majd ebben kimerülnek a megoldások! „De akkor mit tegyek, ha valaki a szeretteim közül szenved? Nézzek át rajta és ne foglalkozzak vele?” – tehetnéd föl a kérdést. Természetesen nem. Ezt közönyösségnek hívják, amely szintén nem járható út. Akkor mi lehet a megoldás? A kötelességünk felismerése. Mi a kötelességünk? Akkor segíteni másoknak, amikor azt igénylik vagy kérik tőlünk. Viszont nem kötelességünk mások által megélt fájdalmakba érzelmileg beleragadni, majd azt saját életünk meghatározójának tekinteni.  

Ha szülő vagy, akkor többnyire ösztönösen él benned, hogy mit kell tenned, ha gyermekedet sérülés éri. Ha csak vele együtt sírsz, és nem látod el a sebet, az nem vezet eredményre, de ha következetesen, okosan cselekszel, melynek első lépése saját érzelmeid irányítása és a fájdalomtól való elszigetelődés, akkor eredményes leszel. Érzelmileg gyermekeinkhez nagyon erősen kötődünk, és mégis el tudjuk engedni a megélt problémájához való kötöttségünket, mert ösztönösen tudjuk, csak így léphetünk tovább. A gyermekek, idősek és betegek egója gyengébb az egészséges emberéhez képest, ezért előfordulhat, hogy nem képesek tudatos döntést hozni és azt megfogalmazni. Ekkor igénylik a segítséget. A felelősséget ebben az esetben mások és/vagy mi magunk vállaljuk értük. A támogatás igénylése az ő esetükben azt jelenti, hogy amikor szükséges, kénytelenek lesznek elfogadni a külső beavatkozást olyan módon, ahogyan azt kapják, mert azt nélkülözve, veszélyeztetve lennének. Ilyen helyzetekben segítenek az embereken például az orvosok, nővérek, és minden egyéb egészségügyi dolgozó, illetve az anyák, apák és a felnőttek idős szüleik kapcsán. Amikor a gyermeked nincs vészhelyzetben, de megkér, hogy segíts, abban kötelességed helyt állni. Vigyázat! Aki segítséget kér, az sebezhető, mert átadja a felelősséget! Kötelességed olyan módon segíteni, ahogyan az, az életébe beilleszthető. A saját érzelmeid irányítását, vagyis a segítséget kérő érzelmeitől való elszakadást ebben az esetben célszerű elővenned. Észre kell venned a különbséget: az együttérzés nem a másik egójának szenvedésével való azonosulásodat jelenti, hanem az érintett ember sorsa iránti alázatot takarja. Együttérzés helyett megértést célszerű gyakorolnod. Amikor egy betegeskedő ember beszűkült tudatállapotban szidja az orvost, az ápolókat, a gyógyszercégeket, a kormányt, a társadalmat, Istent vagy akár Téged, meg kell értened a helyzetét, de nem szabad együtt érezned vele, mert azzal, hogy Te is kívül keresed fájdalmának „okozóit”, nem segítesz senkin. De ha megérted, hogy a betegsége sem véletlen – mert ha az lenne, nem jött volna létre – akkor a segítségnyújtás felé vezető úton jársz, mert általad ő is megértheti, hogy előbb célszerű elfogadnia a problémáit, majd ezután lesz képes változtatni azokon. Ha egy problémát – legyen az betegség vagy lelki megélés – nem ellenségként kezelünk, nagyobb eséllyel találjuk meg belőle a kivezető utakat. Mindannyian csak olyan megélésekkel találkozhatunk, amivel dolgunk van. Ha elfogadod, hogy a panaszkodó a gondja által átél és megtanul valamit, eredményes lesz a támogatásod. 

A mai ember gondolkodásának alapja, hogy a problémákat meg kell szüntetni, mert úgy véli, gyorsan ellene kell tenni, hiszen a baj csak ellenség. Ezért a megoldás is csak az lehet, ha abba azonnal beavatkoznak. Emlékszel a magyar királyné, Sissi életéből készült filmre?

Van benne egy jelenet, miszerint Sissi szemtanúja lesz annak, amikor egy férfi ütlegeli a feleségét. Meg akarja szüntetni a problémát, ezért beavatkozik olyan módon, hogy a férjet lovaglópálcájával arcon csapja, hogy hagyja abba asszonya csépelését. Nem várt fordulat történik, mert abban a pillanatban a feleség problémája már nem a férj agressziója lesz, hanem a királyné cselekedete, aki bántotta az ő urát. Erre ösztönösen úgy reagál, hogy Sissit leönti egy dézsa vízzel. A 8. percnél van az említett jelenet. (Sissi III magyarul 1/12)

A filmrészlet visszatükrözi azt az egyetemes szabályt, miszerint akkor segíts, ha azt kérik! Ha nem így teszel, a másik ember egója azt akként értékeli, hogy felülkerekedsz, és uralkodsz, mert elvetted tőle a segítségkérés döntésének lehetőségét. A királyné, joviális személyiségével hiába akarta a problémát megszüntetni, nem ért célt vele. Fontos tudatosítanunk, hogy ami számunkra problémaként van jelen, az másoknak nem feltétlenül lesz az. Lehetséges, hogy az ego megnyilvánulása félrevezetett minket. Ezért sem szabad kötöttségeket gyakorolnunk mások fájdalmasnak vélt megélései felé, de segíteni kötelességünk, amennyiben ezt igénylik vagy kérik. Ha saját lelkünket sikerül elkülöníteni mások megéléseitől, azzal önmagunknak nem árthatunk. Szemben egykori királynénk cselekedetével. A beavatkozás folytán kapott hideg víz jelképezte ezt, mert az eset után súlyosan megbetegedett. Hiába a jó szándék, ha nem látjuk tetteink következményeit, magunkat sodorhatjuk a problémák felé. Minden egészséges lelkületű ember jó szeretne lenni. Kérdés, hogy mások megítélése vagy önmaga által meghatározott módon akar az lenni? A jóság így értelmezve annyi féle lehet, ahányan a földön élünk, hiszen mindenkinél mást jelent. Ha mások elvárásainak akarunk megfelelni, nem tudhatjuk, hogy mások szemében valóban jók leszünk-e. Elárulok egy titkot: többnyire nem leszünk jók. Ha a társadalom vagy szüleink által meghatározott jóságot tartjuk helyesnek, az mindössze a tanult mintákat fogja tükrözni, de újfent nem önvalónkat. Valójában akkor vagyunk jók, ha önmagunkat tudjuk adni. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a saját sorsunk ismerete és annak elfogadása, mert máskülönben csak az egónk adta minősítésekkel teli állapotokat vélhetjük jónak. Ez ismét tévút. A valódi jóság tehát nem kizárólag a társadalom által megtanult mintáinkból, nem mások elvárásaiból, és nem is az egónkból ered, hanem a sorsfeladatunkból és az ebből fakadó kereteink fölvállalásából fakad. Ha ezt elfogadjuk, tudatosítjuk és éljük, önmagunk lehetünk, és szikla szilárdan állíthatjuk magunkról minden túlzás és önhittség nélkül, hogy jók vagyunk, függetlenül attól, hogy mások miként minősítenek minket. A valós önbizalom átélése ebben rejlik. Amit azonban sokunk önbizalomnak gondol, az a fentiek híján nem más, mint önhittség.
Ahhoz, hogy idáig eljussunk, szükségünk van az önszeretetre, amely azt jelenti, hogy abban a hitben kell szeretni és tisztelni önmagunkat, hogy Istentől valók vagyunk, ezért mindannyian tökéletességet hordozunk. Ehhez el kell fogadnunk, hogy Isten csak tökéleteset alkothatott, ezért ha mi azok vagyunk, másoknak is annak kell lennie. Ilyen megközelítéssel tetteink más megvilágításba kerülnek, ráadásul környezetünk által is szerethetővé és tisztelhetővé válunk. Ez megadhatja a lélek szabadságát, amely által nem ragadunk bele a problémákba, nem kötjük azokhoz saját lelkünket, ezért nem kell találkoznunk a birtoklás és kötöttségek okozta béklyókkal sem!

Amennyiben a fent említett gondolatokról – példákon keresztül – részletesen szeretnél még olvasni, megteheted azt a Földtől az Ég felé címet viselő könyvem által!
Boldogsággal és szeretettel teli életet kívánok Neked!

Köszönöm, ha kinyilvánítod az írásaim iránti érdeklődésed azzal, hogy föliratkozol hírlevelemre vagy megosztod a cikkeket! 

Gondolatok az ezoterikus irodalomról

Gondolatok az ezoterikus irodalomról, íróról - olvasóról Egy ismerősöm nemrég azt állította, hogy a mai magyar ezoterikus irodalomban nem lelhetőek föl igazán említésre méltó könyvek, nagyon sok a selejt munka, melyek között igencsak nehéz, sőt, lehetetlen gyöngyszemet találni, mert nincs manapság olyan. Állítása szerint a valódi értékeket csak a régi nagy bölcsek, mint William Lilly ... Olvass továbbGondolatok az ezoterikus irodalomról

Close